A tenger fehér lovai - így nevezik a helybeliek a Rhone folyó deltavidékének mocsaras, ingoványos területén élő lovakat, melyek ma is éppolyan nomád körülmények között születnek és élik le életüket, mint akár száz, ötszáz, vagy ezer esztendővel ezelőtt. A mistral szél sószemcséket sodor a szemünkbe és kócosra borzolja e kistestű lovak dús, hosszú sörényét. Mintha valahol láttunk volna már ilyen lovakat, de mégsem igaziakat - hát persze, ezek épp olyan furcsa testalkatúak, mint amiket az ősember rajzolt tizenötezer évvel ezelőtt, a lascaux-i barlang falára!

Fajtanévjegy

Származás: Dél-Franciaország, a Rhone folyó deltavidéke
Nagyság: 137-145 cm marmagasság
Színek: kizárólag szürke színben tenyésztik
Küllem: aránylag nagy, néha durva, kissé kosfej, rövid nyak, alacsony mar, jó hátalakulás. Meredek lapocka, erős, korrekt végtagok, remek pataszerkezet. Csapott, rövid far, mélyen tűzött farok.
Mozgás: lépése akciós (Spanyol lépés), ügetése kemény, rövid, kényelmetlen ("varrógép"), vágtája kényelmes, akciós, helyből jól gyorsul és fordulékony
Belső tulajdonságok: tanulékony, jámbor, szeret dolgozni. "A jég hátán is megél", és amikor dolgozni kell, lesi gazdája minden mozdulatát. A fajta kedvelői szerint: aki egyszer camargue lovat választott, az többé nem akar más lóra ülni.



A camargue (ejtsd: kamarg) tulajdonképpen a pónik, illetőleg a kislovak népes táborába tartozik, hiszen marmagassága nem haladja meg a 135-145 cm-t. Testfelépítése a primitív fajtákéra jellemző arányokat mutat, jellegzetes külleme és szürke színe összetéveszthetetlenné teszi e szülőhelyéről elnevezett, furcsa kis lovat. Ma már egyre többen kedvelik és tartják szülőhazáján kívül is, de ahhoz, hogy megőrizze különös báját, a camargue-nak Camargue-ban kellene felnevelkednie, azok között a zord körülmények között, amelyek épp ilyenné tették ezt a nagyszerű fajtát.

A fajta története

A fajta története, mint oly sok más ősi lófajtáé, a feledés homályába vész. Csak annyit tudni, hogy a leletek tanúsága szerint már évezredekkel ezelőtt is éltek lovak ezen a tájékon, vagyis Dél-Franciaországban, a Rhone folyó deltavidékén. Ezen a kietlen vidéken szinte elviselhetetlenül forró a nyár, szúnyogok, böglyök és egyéb csípős rovarok ezerszámra támadják meg az ide tévedő vándort, és keserítik meg az itt élő állatok és emberek mindennapjait. A forró nyár elmúltával az enyhülés öröme is csak pillanatokig tart: a területet ugyanis a Mistral sós szélnek is köszönhetően elborítja a víz, amely hideg és sós, és csak az ilyen szélsőséges körülményeket is elviselni képes növények teremnek meg rajta. És nem sok olyan növény akad, amely egyszerre tűri a rengeteg vizet és mellette a nagy mennyiségű sót - legalábbis az ilyen növények nem éppen a legtápanyagdúsabb takarmányféleségek...
Érthető tehát, hogy ilyen körülmények között csakis egy rendkívül szívós, ellenálló lófajta lehetett képes a túlélésre.
Szerencsére ezen a tájon mindig is lovas népek éltek - kelták, gótok, hunok -, majd a mór hódítók Észak-Afrikából hozott berber ménjei is hatást gyakoroltak a fajtára. Céltudatos tenyésztést és pontos regisztrációt azonban ne keressünk a fajta történetében, hiszen a fajta tenyésztő egyesülete is csak 1968-ban alakult meg.

Bikák és guardianok

Ezen a kietlen, nádas-mocsaras vidéken a camargue lovakon kívül még egy állatot tenyésztenek: a bikaviadalokon és bikafuttatásokon szereplő bikákat, ennek is két fajtáját. A spanyol bikák a keményebb, halálos viadalokban vesznek részt, a bikaviadaloknak abban a válfajában, amely Spanyolországban dívik, míg a camargue bikák a "barátságosabb", és Franciaországban igen népszerű játékokon szerepelnek, ahol a cél nem a bika leterítése, csak a férfiúi bátorság és ügyesség megmutatása - a bika halála nélkül.
Persze az itt élő emberek mi mással is terelnék ezeket a bikákat, mint camargue lovakkal? A Rhone-vidék cowboya, azaz a guardian el sem tudna képzelni más lovat a munkájához, csakis camargue-ot. De a lovak származásának regisztrálásával, a céltudatos tenyésztéssel mit sem törődtek - a félvad körülmények között tartott lovakból "találomra", illetve ösztöneikre hallgatva választják ki a munkára legmegfelelőbb egyedeket, a többi csikó pedig anyjával együtt továbbra is szabadon legelészhet a mocsárvidéken.
A bikafuttatások ma is divatosak ezen a tájon, és minden évben számtalan turistát vonzanak a vidékre. A camargue lovak eredeti élőhelye, tenyészkörzete ma természetvédelmi terület, az állomány a közel 7000 hektáros Laguna Etang des Vacares területén teljesen szabadon élhet, az ember alig avatkozik be a lovak természetes életébe, legfeljebb a munkára kiszemelt csikókat szakítják ki a ménesekből. Az ide látogatók akár lóháton is bebarangolhatják ezt a szerencsére még ma is szinte háborítatlan vidéket, és természetes élőhelyén is találkozhat a "csúnyaságában is gyönyörű" szürkékkel. Aki behatóbban kívánja tanulmányozni a fajtát, az keresse fel a Nimes Állami Ménes által szervezett tenyészszemléket, ahol közelről is megmustrálhatja kedvenceit.

A camargue külleme

A camargue küllemében nem tartozik a mai melegvérű lovak szépségideáljai közé. De ez igazán megbocsátható ezeknek a lovaknak - részben mert a természet gyermekei, így küllemüket nem az ember beavatkozása, csak és kizárólag a szükség és a fennmaradásért folytatott küzdelem alakította ilyenné. S ha egyszer ez a küllem ezen a tájon tökéletesen megfelel - hiszen évszázadok óta szinte teljesen változatlan formában van jelen -, akkor hogyan is mondhatnánk rá azt, hogy csúnya?
A Camargue-vidék zord körülményei olyannyira ellenállóvá és igénytelenné tették ezeket a lovakat, hogy ebben szinte nem is akad párjuk - talán csak az Angliában élő ősi pónifajták vetekszenek velük ellenállóképesség tekintetében.
A camargue feje általában testéhez képest viszonylag nagy és nehéz, néha már-már durvának is mondható. Gyakori az enyhe kosfej a fajtánál. Nyaka általában rövid, vaskos, a mar alacsony, így ezekkel az arányokkal kissé "amorf" a külleme. A lapockák igen meredekek, ami egyfajta furcsa, jellegzetes mozgási stílust kölcsönöz a fajtának. A hát általában jó alakulású, de a far többnyire igen rövid és csapott, a farok alacsonyan tűzött, ami megintcsak zömökebb képét mutatja ezeknek a lovaknak.
A végtagok többnyire szabályos állásúak és közepesen vastagok, az ízületek terjedelmesek, patái pedig hihetetlenül ellenállóak. A mocsaras, vizes területek puha talaján közlekedve a fajtára jellemző a terült pata, ugyanakkor annak ellenére, hogy a pata terült, szaruszerkezete rendkívül jó, így a camargue-okat sohasem vasalják, legfeljebb az Európa többi részén hobbi célból tartott egyedeket.

Mozgás és jármódok

A meredek, szinte "egyenes" lapocka okozza a camargue mozgásának különlegességeit. A camargue lépése hihetetlenül akciós, szinte tanítás nélkül képes az úgynevezett "spanyol lépés" bemutatására. Vágtája szintén igen jó - roppant tértnyerő és kényelmes, ráadásul helyből igen jól gyorsul és rendkívül fordulékony is, ami elengedhetetlen tulajdonsága egy marhapásztor lovának. Hiszen gondoljunk csak bele: egy lomha ló akár végzetes baleset okozója is lehet pl. a bikaborjak terelése közben, amelyek testalkatukat meghazudtolóan gyors futásra és irányváltoztatásra képesek.
Amennyire azonban lépése látványos és vágtája jó, annyira rossz a camargue ügető mozgása. A meredek lapockák miatt rövideket lépve, igen gyorsan de annál kényelmetlenebbül üget, és ez a "varrógép" ügetés szinte kiülhetetlen. Ráadásul annyira nem halad közben a ló előrefelé, hogy a guardianok nem is kínlódnak az ügetéssel - ezt a jármódot szinte sohasem használják.


Tenyésztés

A camargue évszázadokon, sőt évezredeken át szinte teljesen háborítatlanul élhetett ezen a vad vidéken. Az itt élők olykor kifogtak néhányat a ménes csikói közül, és a legmegfelelőbbeket munkába állították, a többi pedig mehetett Isten hírével - vissza a szabadságba, a kopár legelőkre. A szűkös és tápanyagban rendkívül szegény takarmányozás (illetve amit a természet e célból a camargue lovaknak ad) a legfőbb oka annak, hogy ez egy rendkívül későn érő fajta. Végleges, kifejlett kori méreteit mindössze 5-6 éves korára éri el, így munkába is viszonylag későn állítják. A késői terhelés persze meghozza gyümölcsét: amennyire későn érők, éppannyira hosszú élettartamúak is ezek a lovak: 20-25 évesen még nyugodtan munkában tarthatók, a kancák között pedig nem ritkák az olyan egyedek, amelyek minden évben egészséges csikót hoznak a világra és életük végéig akár 20-21 csikót is kihordanak.
Eredeti élőhelyén a camargue ma is ugyanazt a feladatot végzi, amit hajdan - és ez nemcsak az idelátogató turisták kedvéért van így. Létszámuk igen csekély: egyetlen állami ménes létezik közel 75 tenyészkancával, valamint teljesen vadon és szabadon a becslések szerint további 2-300 állat élhet. Az amúgy nagyszerű genetikai állományú populáció - hiszen évtizedek óta nincs külső genetikai hatás - létszáma még épp azon a határon van, amelyben még biztonsággal fenntarthatók a szülők jó tulajdonságai, a génállomány beszűkülése nélkül.
Szerencsére a fajtának egyre több híve akad szülőhazája határain túl is, így egyre-másra vásárolják a kistenyésztők a szép szürke Camargue-ikat Európa más országaiban is, és népszerűsítik a fajtát, valamint felhasználják más fajták, így pl. a német sportpóni nemesítésében is.