Lovak a történelem forgatagában
Korszakalkotó pillanat volt, mikor az ember lóra szállt. Több híres ló nevét is megőrizte a történelem. Sorsuk összefonódott az emberiségével. Nagy Sándor harci ménje, Bukephalosz többször megmentette gazdája életét. Az árat, amit Nagy Sándor atyja, II. Fülöp fizetett érte, a feljegyzések szerint 1827-ig nem múlták felül. Kürosz, a Perzsa Birodalom uralkodója egy ízben királyságát ajánlotta egy lóért. Az ókori Rómában Cézárt állítólag lovai figyelmeztették a merényletre. A császárok korában Caligula szenátorrá tette lovát, Incitatust, aki mellesleg lakomáinak állandó vendége volt.
Attila és serege lovaik hátán nyargalták be a világot. Egy kínai történetíró szavai szerint „a hun nép harcban és viszályban lóhátról építette ki birodalmát, s szerzett hatalmat és tekintélyt az északi népek százai felett”. Az arab sivatagból lovas törzsek csatlakoztak a mohamedán seregekhez, hogy legyőzzék a hitetleneket. Könnyű, gyorslábú paripáikon betörtek Európa szívébe.
A Vereckei-hágón át lovon érkeztek a magyarok. Szvatopluk, morva fejedelemnek ékesen felszerszámozott lovat küldtek ajándékba, aki cserébe pannóniai földet, füvet és vizet küldött vissza. Ezt őseink jelképes cserének tekintették, és a ló fejében igényt tartottak egész Pannóniára. Európa lovagjai súlyos páncélt viseltek, s ugyanígy felpáncélozottak nehéz nyugati ménjeik. A középkor lovai közel kétszáz kiló terhet cipeltek a perzselő sivatagban, a Szentföldért vívott véres harcokban. Lovagi tornákon és párviadalokon mérkőztek meg egymással a legjobb bajnokok évszázadokon át. Az Újvilágban Cortez tizenhat lóval hódított meg egy országot.
Mint mondták: „Isten után a lónak köszönhető a győzelem.” A Vadnyugatot pionírok szelték át szekereiken, indiánok szelídítették meg a legvadabb musztángokat is. Cowboyok nélkülözhetetlen társa volt a ló. Az Óvilág forradalmainak csatáiban, hódításokban vitathatatlan szerepe volt a lónak. A marengói lovasroham a császári trónig emelte Napóleont, hogy aztán a waterlooi ütközetben vereséget szenvedjen. Lovak húzták Shakleton szánjait a dermesztő hidegben, hóviharokkal dacolva a Déli-sark felé.
Az első világháború rohamaiban még fellángolt a régi dicsőség. A magyar lovasság utoljára a második világháborúban Nyikolajev városánál bocsátkozott harcba 1941. augusztusában. A huszárok rohamára egy német szemtanú így emlékezett vissza: „…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, s mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermettünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad, lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. (…) Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. (…) Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”
S nemcsak harci eszközként szolgálta hűségesen az emberiséget a ló, de elengedhetetlen társa volt a mezőgazdaságban is, amíg a gépek kora el nem jött. Sőt gyorsaságát is a lónak köszönheti az ember, hisz meddig jutott volna hű társa nélkül. Azonban a múló idő könyörtelenül lezárta a ló összes szerepkörét. Már nem vesz részt népek, nemzetek és világrészek sorsát eldöntő csatákban, kevesen használják a mezőgazdaságban és a közlekedésben.
|