A tinker póni

A tinker póni története szorosan összefonódik az ír nomádok életével, akik a XIX. század közepén faluról-falura vándoroltak. Ennek oka az egész Írország területén dúló éhínség volt, ami a földbirtokosok több szegény család földjének kisajátításából adódott. Az emberek – mivel más lehetőségük nem volt – vándorolni kezdtek. Az utazó családoknál a ló komoly értéket jelentett, ez tükrözte a család anyagi helyzetét. Általában csere útján jutottak hozzá ezekhez a lovakhoz. Egyedi megjelenésük, alacsony áruk és színük (tarka) miatt a vándorok körében kifejezetten nagy népszerűségre tettek szert, ugyanis a tarka színű lovat sötétben és esőben is sokkal könnyebb észrevenni az utakon. A nomádok kezdték el tenyészteni a fajtát. Így alakult ki a tinker póni, melynek egyedi külsejéhez páratlan belső tulajdonságok is társultak.

Sokáig nem is adtak nevet a fajtának, mert a külső megjelenésüknél sokkal lényegesebb volt a karakterük. Szinte egész nap húzták a vándorok nagy teherrel megrakott szekereit, így erős testalkatra és kiváló munkakészségre volt szükségük. A tinker igénytelen fajta, mert takarmány terén be kellett érnie azzal, amit a természetben talált, éjszakáit pedig általában a szabad ég alatt töltötte, így csak a legszívósabbak maradhattak fenn. A kiszámíthatatlan egyedeknek sem volt maradásuk, mert ezek az egész családra veszélyesek lehettek. A családban lévő gyerekek a ló körül játszottak, sőt úgy lovagoltak, hogy csupán egy madzagot húztak a ló szájába. Így érthető, hogy egy rosszindulatú, rúgós vagy ijedős ló nem is lehet tinker póni! A “nomád tenyésztők” más fajtákban kerestek pozitív tulajdonságokat – szelídség, barátságosság, munkakészség - ezeket főként a clydesdale-ben és a shire-ben (minkettő angol hidegvérű) találták meg. Kancáikat ezért főként ezen fajták kisebb méretű ménjeivel párosították. Napjainkban is vannak vándorok, a lótenyésztés azonban már nem létszükséglet számukra. A tenyésztés napjainkban így egyre inkább a küllem javítására irányulhat.

A tinker póni marmagassága 142-158 cm – tehát igazából nem is póni! Színe fekete- és pejtarka. A porcelántarka és a “citrom és fehér” csak nagyon ritkán fordulnak elő. Szőre hosszú, bokaszőrzete selymes. Sörénye és farka legalább két színű, dús és hosszú. A hosszú füleken és az állkapocs alatt hosszú szőrszálai nőnek, a felső ajkakon szinte bajuszt visel. Gyakori a lámpás jegy a fejen, a kék szem és a különböző színű fülek. Feje formás, szemei barátságosak. Üstöke dús és egészen az orrlyukakig érhet. Nyaka rövid, erős, lapockái meredekek, fara enyhén csapott, nagyon izmos. Csontjai erősek. Lábai rövidek, patái kerekek, kemények, szabályosak.

Ezek a lovak leginkább a szabad ég alatt élnek. Nincs szükségük istállóra, csak egy féltetőt és kifutót igényelnek, ahol társaikkal együtt lehetnek. Igénytelen fajta, mivel évtizedeken keresztül szűkös takarmányozás mellett is egész nap dolgoznia kellett.

A tinkerek megbízhatóak, kezesek, és rendkívül sokoldalúak: használhatók szabadidő- és westernlovaglásra, fogathajtásra. Egy-két egyed még a díjlovaglásban is tehetséges. Kiváló “munkatársak” a terápiás lovagoltatásban: segítenek a fogyatékos gyerekeknek önbizalmuk és testi egyensúlyuk megtalálásában. A kiszámíthatatlan viselkedés távol áll a tinker pónitól! Vészhelyzetben egy tinker inkább egy helyben megáll ahelyett, hogy eszeveszett menekülésbe kezdene.

Írországban rendezett nagy lóvásárokon – Ballinasloe-ben és Spancilhill-ben – szó szerint tolonganak az érdeklődők. Az örökké úton lévő tinkerpóni – tenyésztők mindig jelen vannak, így folyamatosan biztosítani tudják az utánpótlást. Hazánkban egyelőre még különlegességnek számít, reméljük ez hamarosan megváltozik.

Az ír lószerető fiatalok igen nagy becsben tartják kedvencüket. Ez a fajta a szegények lova, így sok ír gyereknek van saját tinker pónija. Ha Dublinban jártok, láthattok nem egy gyereket szőrén lovagolni a város utcáin, sőt még egyedül kóborló lovakkal is összefuthattok. A tinker ugyanis gyakran ezeknek a gyerekeknek a legjobb barátja.