Póniversenyek Borneón

A lovak száguldása, a leggyorsabbak versengése mindig rabul ejtette az embereket. Ha pedig eközben még játszani is lehetett, akkor semmi nem menthette meg őket a lóversenytől. Malajziában, a szerencsejátékot egy csöppet sem támogató iszlám országban minden tiltás ellenére virágzik a lóverseny. Telivérek azonban nem élnek minden tartományban, de az ilyen "telivér-mentes" helyeken sem maradnaknak lóverseny nélkül, mivel a helyben fellelhető póniknak és érdekesen keveredő lovaknak rendeznek futamokat.

A Délkelet-Ázsiában fekvő Malajzia Thaiföldtől délre, a Maláj-félszigeten és a tőle szintén délre fekvő Borneó szigetén helyezkedik el. A világ harmadik legnagyobb szigeteként számon tartott Borneó kétharmad része Indonéziához tartozik, míg a kisebb, északi területét a két maláj tartomány, Sabah és Sarawak foglalja el. A szárazföldi Malajziában évek óta a világ legjobb származású telivérek futnak. A versenyeket óriási játékkedv kíséri, ami nem utolsó sorban az itt élő kínaiak hatalmas játékszenvedélyéből ered.
A fogadási kedvvel a Borneón és azon belül a Sabah-ban élők sincsenek másként. A szigetre azonban alig hoztak be angol telivéreket, miközben a pónik régen elszaporodtak. Ezek a kisebb négylábúak elsősorban a bajau (badzsau) - vagy ahogy ők nevezik magukat, a sama - népnek köszönhetők. Ők évszázadokkal korábban települtek be a szigetre és az északnyugati partvidéken nomád életmódot folyattak. Elsősorban parti halászattal, valamint a tengeri só lepárlásával foglalkoztak. Legfontosabb közlekedési eszközük pedig a póni volt. Így, mivel ezekkel jóformán együtt éltek, kitűnő lovasokká váltak. Később, amikor már nem vándorolhattak egyik helyről a másikra, a növénytermesztésre tértek át, miközben pónijaikat megtartották és - más közlekedési eszköz nem lévén - a mindennapos lovaglással sem hagytak fel. A kisebb-nagyobb csatákban is kiváló lovas harcosként tartották őket számon. Ezt a hagyományukat máig sem adták fel, habár már régóta nincsenek lovas harcok. A samák között azonban, az nem számít igazi férfinak, aki nem tud lovagolni. Tudományukat, hagyományosan felöltöztetett lovaikat, népi ruházatukat és felszereléseiket a nagyközönségnek is bemutatják vasárnapokként, Kota Beludban, Sabah legnagyobb vásárában.

A versenyek

A bajauk a lóversenyben is fontos szerepet játszanak, ugyanis mások - alkalom és ló híján - nemigen tudnak lovagolni, így a zsokék többsége is közülük kerül ki. Sabah-ban két lóversenypálya működik: az egyik a fővárosban, Kota Kinabaluban, a másik pedig a sziget keleti oldalán, Sandakanban. Sabah legszebb, a nemzetközi versenyek követelményeinek is megfelelő pályája Tawauban található, azonban ezt a múlt évben gazdasági és politikai okokból bezárták. A két fennmaradt pálya az elmúlt évtizedek során jóformán önmagától "nőtt ki" a földből, mivel az itt élők is imádnak játszani és a lovakat is szeretik.
Kota Kinabaluban a tartomány legnagyobb repülőterének szomszédságában áll a 900 méter kerületű, tengeri homokkal borított pálya. Itt, a főváros szélén a Royal Sabah Turf Club az állandóan meleg időjárásnak köszönhetően egész évben, szombaton és vasárnap is rendez versenyeket. Egy napon nyolc futamot rendeznek, amikor általában négy 1000 és négy 1300 méteres futamot tartanak. A pónik a legtöbbször kétszer, vagyis mindkét távon starthoz állnak a nap során. A legnagyobb verseny a szeptember közepén megrendezett 1800 méteres Gold Cup, amit idén a Summer Glitters nevű mén nyert. A verseny-pónikat egyébként teljesítményük alapján hét osztályba sorolják, és ennek alapján írják ki a versenyeket. A leggyengébb képességűek hendikepjében az első díj 750 ringgit (mintegy 58 000 forint), míg az első osztályban 2 850 ringgit (217 000 forint). A versenyek minden esetben izgalmasak, fordulatosak voltak, a zsokék pedig minden erejüket latba vetették, és óriási csatákat vívtak az aprócska pónikon.

A lovak

A szigeten elsősorban a helyi tenyésztésű pónik futnak. Őket azonban mindenféle más fajtájú lóval, így például arabokkal, pintókkal, vagy éppen angol telivérrel keresztezik. A Kota Kinabalu melletti tréningtelep legnagyobb büszkesége a két angol telivér fedezőmén. Utódaikat egyszerűen telivérnek nevezik, amelyek külön, vagyis nem a pónikkal együtt versenyeznek, és Kota Kinabaluban 20 ilyet tartanak számon. A versenylovak életkoráról nem sokat lehet megtudni, mivel azt a helyi turf egyáltalán nem tünteti fel. Túl hosszú ideig azonban szívósságuk ellenére nem versenyezhetnek, hiszen havonta egy-két napon mindenképpen futnak. A szakírók a származásokkal sem sokat bajlódnak, így ezt is homály fedi.
Az is érdekes, hogy a versenylovakat nem patkolják. Ennek egyetlen gyakorlati oka van: Sabah-ban senki nem ért a patkoláshoz, azaz egyszerűen nincs ilyen szakértelemmel rendelkező kovács a tartományban.
A nagyobb méretű lovakkal keresztezett pónikat egyébként nem csak a versenyzésre használják, hanem ők szolgálnak a lovas katonai alakulatokban is. Több mint valószínű, hogy ezek a lovak Magyarországon hatalmas megdöbbenést okoznának a hadseregben vagy a lovas rendőrségnél. Elképzelhető, hogy senki nem lenne hajlandó felülni a "csodás" jószágokra, vagy ha mégis, akkor a lovasok lába az esetek többségében a földig érne.
Az egy-két lóval rendelkező versenyló-tulajdonosok általában otthon, vagyis a főváros környékén, míg a több pónival rendelkezők, akik általában gazdagabb városlakók, a pálya mellett lévő istállókban helyezik el állataikat. Ez utóbbi helyen, a leginkább szedett-vetett fatákolmányokra hasonlító istállókban 500 ló él, míg a pályán versenyző összes póni száma eléri az ezret. A nyeremények nagyságából jól látszik, hogy a tulajdonosok a pacikat inkább szórakozásból és dicsőségből tartják, mint anyagi megfontolásokból.

A lovasok

A fővárosi pályán mintegy 60-70-en lovagolnak tréningben, így a legjobbakra napi 10 ló mindenképpen jut. A zsokék száma is meghaladja a 60-at. A legeredményesebbek egy év alatt több mint 500 futamban lovagolnak. A lovasoknál alapkövetelmény, hogy ne legyenek nehezebbek 50 kilógrammnál. A versenyekben a legkisebb és a leggyakrabban előforduló súly ugyanis 51 kg. Ahhoz, hogy valaki versenylovaglási engedélyt kapjon, két próbaversenyen kell részt vennie. Ezután lovas-tanulónak számít. Amatőrlovasok egyáltalán nincsenek. Emellett az is meglepő, hogy nők nem lovagolhatnak sem versenyben, sem tréningben, habár régebben a bajauknál a gyengébbik nem is ugyanúgy lovon közlekedett, mint a férfiak. Manapság azonban a fiatal nők már nem tanulnak meg lovagolni. A bajau zsokékat nem csak Borneón, hanem a Maláj-félszigeten, sőt más, komoly lóversenyüzemet fenntartó ázsiai országokban is elismerik, és a szerencséseket foglalkoztatják is.
A turfban a lovak zsokéit nem tüntetik fel, csupán a futam előtt, egy nagyméretű hirdetőtábláról tudható meg, hogy ki melyik lóra ül.

A tréning

A tréningmunkák napfelkeltekor, vagyis 6 órakor kezdődnek és 10 óra körül be is fejeződnek. Ennek az az oka, hogy ekkorra már legalább 40 °C-os a hőség. Igaz, az európai turistáktól eltérően, az itt élő emberek és a lovak is hozzászoktak ehhez. A pónikat a lovászok előre felnyergelik a munkalovasok számára, akik az istállóudvaron vagy a pálya szélén ugranak fel a nyeregbe. A felugrás szó szerint értendő, mivel a rövid kengyel miatt nem lehet a kengyelbe belelépni, de a galoppon ez egyébként sem szokás. Nálunk legtöbbször feldobják a lovast a ló hátára, Sabah-ban azonban, ha valaki nem tud magától nyeregbe pattanni, az jobb ha lóra sem ül. A lovak egyébként mindig egyedül dolgoznak, a nálunk szokásos csoportos munkát nem ismerik. A tréning rövid séta után a pálya belső sávjában 3-4000 méteres ügetéssel indul, majd a pálya külső szélén 1000-3000 méteres közepes tempójú vágtával folytatódik. Ezután pedig - a mintegy 25-30 perces tréninget követően - egy kis sétával véget is ér. A lovak időnként a pálya közepén lévő fűre kötik ki legelészni. Karámok ugyanis nincsenek. A tréning-utasításokat a trénerek adják, akik legtöbbször a kiöregedett vagy elnehezedett zsokékból lesznek.

A játék és a nézők

A lóverseny fogadás nélkül nem lenne az igazi. Sabah-ban a játék a magyarhoz hasonlóan totalizatőr rendszerű, ami annyit jelent, hogy a feltett összeg nagyobbik részét szétosztják a nyertesek között, tehát előre nem lehet tudni a nyeremény nagyságát. A tét és hely-játék mellett hármas és negyesbefutó-fogadást is lehet kötni. A legkedveltebb játékformának a hármasbefutó tűnt. A legkisebb tét 2 ringgit (152 forint), ami több mint hétszerese a magyarországi 20 forintos minimális fogadási összegnek. A nézőket a kissé kopott és lerobbant tribünön számtalan képernyő tájékoztatja. Sőt, kiszolgálásukra ilyen körülmények között is többet adnak, mint Magyarországon. A pályán legalább tizenöt képernyőpárt helyeztek el, amelyeken külön-külön láthatók az osztalékok és a versenyek vagy az előkészületek. (Nálunk az egész pályán három képernyőt helyeztek el, amelyeken felváltva kísérhetők figyelemmel a futamok, valamint az esetleges osztalékok és természetesen mindig a legizgalmasabb pillanatokban váltanak át a másikra.)
A versenyeken a néhány ezer ember befogadására alkalmas tribün minden alkalommal zsúfolásig megtelik. A nézők itt is kiöltöznek a versenyekre, ami könnyen jelentheti azt, hogy nyakkendőben és papucsban izgulnak kedvencükért. Kiabálást csak akkor lehet hallani, amikor elindul a verseny. Ha pedig egy ló nem úgy fut, mint ahogy elképzelték - például három lábon kocog, vagy a pályáról kifordulva, az istálló felé veszi az irányt - akkor legfeljebb kinevetik a trénert vagy az ügyetlennek titulált zsokét. Ez a világ más, mint az európai, egyszerűbb, talán kevésbé csillogó. Az azonban feltűnt, hogy egyetlen ideges emberrel sem lehetett találkozni..

.