A schwarzwaldi sárga- egy különleges hidegvérű fajta

Aki Németországban, a Fekete-erdő vidékén jár, talán még St. Margent is útba ejti, bizonyára meglátogatja Kronenhofot is, az láthat valami különlegeset: a schwarzwaldi, vagyis feketeerdei mén, Mergel lakik itt, hiszen a Kronenhof ma a legnagyobb fedeztetési állomása e fajta képviselőinek. Különlegesnek pedig azért mondható, mert a fajta szinte eltűnt a Föld színéről - hála azonban néhány hűséges tenyésztőnek, az utolsó pillanatban megmenekültek a kihalástól e pompás állatok

A feketeerdei hidegvérű lovak színe nem a félvéreknél megszokott sárga. Az övék sokkal izgalmasabb: sötétsárga alapszín világos hosszúszőrökkel - lehetetlen elfelejteni őket. Szinte hihetetlen, hogy ezek a lovak a múlt (előtti) század folyamán csaknem kihaltak.

A fajta változatos története

A tervszerű tenyésztés alig több, mint száz évvel ezelőtt kezdődött. 1896-ban St. Margen-ben alapították meg a feketeerdei fajta tenyésztő szövetségét. Ennek megvolt az oka, hiszen egyre fontosabb lett a lótenyésztésben is a származás igazolása. A parasztok több évszázada tartó tenyésztői munkáját megpróbálták ellenőrizhető keretekbe terelni. 1880-ban bevezették a mének kötelező vizsgáztatását, és az újonnan tenyésztésbe vett kancákat csak vizsgázott mének fedezhették.
Természetesen a szabályozás előtt is létezett a feketeerdei fajta. Erről találunk feljegyzéseket, St. Margen és St. Peter kolostoraiban, az 1400-as évek tájékáról: négy pfenniget kellet minden csikó után leadni a vidék fejlesztésére. Az "erdei ló" - így is említik a fajtát - nem csupán munkalóként, hanem hátasként is igen keresett volt, sőt státuszszimbólum is lett: a gazdag parasztok ilyen lovak hátán mentek vasárnap a templomhoz.
A világtörténelemben is szerepet kaptak ezek a lovak. Napóleon oroszországi hadjárata során nagy erejükkel és kitartásukkal szereztek hírnevet maguknak.
A fajta, amelyik a Fekete-erdő meredek hegyoldalain segítette a parasztokat és hátaslóként is szolgált, sokféle követelménynek kellett megfeleljen, így egy munkalóhoz képest inkább kisebb és könnyebb, de kemény és nagy teljesítményre képes. Jól érezte magát a hegyi legelőkön, de a sűrű bozótosban is boldogult. A tenyésztést pedig a napi szükséglet irányította: amelyik mén a meredek hegyi utakon is a legjobbnak bizonyult, abból lett fedezőmén.

A XIX. század végén az állam megpróbált beavatkozni a tenyésztésbe. A parasztokat arra kényszerítették, hogy kancáikat nehéz ménekkel fedeztessék, mert a gépesítés kezdetén olyan lovakra volt szükség, amelyek a nagy gépeket vontatni tudták. Erre a feketeerdei sárgák nem voltak alkalmasak. Ezért más fajtájú, hidegvérű méneket állítottak fel a fedeztetési állomásokon - ezek azonban nem arattak nagy sikert a parasztok körében. Többet ettek, gondosabb ápolást igényeltek, nem voltak használhatók a meredek hegyi utakon. A parasztok egy kis ravaszsággal kijátszották a rendeletet, mely szerint a hidegvérű ménnel kellett volna pároztatni a kancájukat. Az ötlet a következő volt: sárláskor először befedeztették a kancát egy feketeerdei ménnel, majd utána vezették az előírt ménhez. Ily módon a fajta - szerencsére - tovább maradhatott fenn eredeti állapotában.
Természetesen a nagytestű, hidegvérű mének hatása érződött a feketeerdei fajta tenyésztésében - ezt teljesen nem lehetett elkerülni. A helybéli parasztok azonban jól tudják, hogy az "új" lovak nehezen boldogultak ezen a vidéken, nem is éltek olyan sokáig, mint a helybéli fajta, amelyek közül nem egy élte túl a harmincéves életkort!
A nehéz időszakot követően két mént kell megemlítenünk, amelyek a mai feketeerdei fajta alapító ménjeinek tekinthetők: Duplex és Marquis. Ők ketten a D- és az M-vonal alapítói, a ma élő fedezőmének nagy része pedig az ők leszármazottai. Emiatt erősnek mondható a fajtán belül a beltenyésztés, ami bizonyos fokig veszélyt is rejt magában, de a tenyésztők megpróbálják megtartani az egyensúlyt a kívánatos fajtatisztaság és a beltenyésztés elkerülése között. A második világháború nem okozott veszteséget a fajtának. Ellenkezőleg, a háború éveiben folyamatosan nőtt a csikólétszám. A fajta hanyatlása éppen a II. világháború utáni években kezdődött, miután a falusi gazdaságokban a gépek teljesen visszaszorították a munkalovakat, a könnyebb hidegvérű lovakra hátaslóként pedig végképp nem volt szükség. Úgy tűnt, a fajta sorsa végképp megpecsételődött: 1948-ban még 1322 kancát fedeztettek, ez a szám 1973-ra 103-ra esett vissza - ami tényleg drámai csökkenésnek számít. Ráadásul csak négy feketeerdei fedezőmén maradt meg, amely nem jelentheti az eredményes tenyésztés alapját. De ezúttal az állam még éppen jókor tudott beavatkozni: állami támogatással sikerült a fajtát megmenteni. A marbachi állami ménes az utóbbi évtizedekben a fajta létszámának növelésén fáradozik, minden évben egyre több tenyészállatot vásárolnak fel. Így a feketeerdei sárga szimpatizánsai most már nyugodtan aludhatnak - a fajta fennmaradása biztosított!

Hogyan néz ki egy feketeerdei sárga?

A szín egyértelmű, gondolják sokan. Ez azonban nem igaz! Noha több mint száz éve beszélünk a "St. Margeni sárgákról", a kifejezés megtévesztő - az első állományfelmérések
során a felvett lovaknak csak körülbelül a fele volt sárga, a többi pej, fekete és szürke színű volt. Az évek során egyre jobban domináltak a sárgák, és éppen az állomány drasztikus visszaesése - amely majdhogynem a fajta végét is jelentette - vezetett a mai, csaknem egységes színváltozathoz. Ma is előfordul néhány pej, sőt van egy szürke család is, de ma már nyugodtan beszélhetünk a "feketeerdei sárgákról".
A feketeerdei sárgák színe egyáltalán nem mondható hétköznapinak. Az alapszín sötétsárga, a hosszúszőrök világosak, ideális esetben szinte fehérek - gyönyörű kontrasztot képeznek a rövidszőrök színével (a magyar nyelvben az ilyen színváltozatot többféle névvel is illetik, ez a mosott sörényű sárga, kendersörényű sárga, somogyi sárga - a ford.). A sörény és a farok dús, hosszú és gyakran hullámos. Ezt a színt a haflingiaknál már megismertük, sajnos gyakran össze is tévesztik a két fajtát. Ennek oka a fajtán belüli kis egyedszám, amiért a fajta még nem válhatott elég ismertté. Aki alaposan megfigyeli ezeket a loavakat, a sötétebb rövidszőrök mellett más, egyértelmű különbségeket is észrevesz. A feketeerdei sárga marmagassága legalább 148 cm, így jóval nagyobb, mint egy haflingi és nehezebb is. A marmagasság felső határa, amelyet csak mének érnek el, 160 cm. Az ehhez tartozó testtömeg 600 - 650 kg között van.
A törzs és a nyak erős, miközben a fej és a végtagok finomak. Ideális esetben a ló közepes rámájúnak mondható, a lapockák dőltek, a far széles és jól izmolt, a nyak erős és jól illesztett. A fej ezzel szemben rövid és száraz, a szemek kifejezők (ha a sörény mögül kilátszanak…), és a végtagok is szárazak, finomak, az izületek tiszták és erősek, a paták kemények és ellenállóak.
Az ilyen felépítésű feketeerdei ló térölelő mozgással bír. A húzóereje rendkívüli, amely nemcsak a tenyésztők körében, hanem a vizsgák alkalmával, a többi fajta erejével összehasonlítva is elismerésre méltó. Emellett a fajta igénytelen, egészséges és hosszú életű.