Mit és milyen sorrendben etessünk? Hányszor adjunk lovainknak enni? Hogyan lehet a legjobban a lovak természetes igényeit figyelembe véve kialakítani a napi takarmányozási rutint? Ilyen és ehhez hasonló kérdések valószínûleg minden lótartóban felmerülnek, legyen bár hobbilovas, vagy valamelyik lovas szakág élsportolója. Bármilyen célból tartunk is lovat, egészséges és megbízható társunk csak úgy válik belõle, ha mind munkáját, mind táplálását megfelelõ módon végezzük, s e kettõ között a szükséges összhangot is sikerül kialakítanunk.

Sok millió év telt el azóta, hogy a rókanagyságú emlõsbõl a mai több száz kilós állat kifejlõdött, s ehhez mérten az ember tudatos tenyésztõ munkájának néhány ezer éve szinte elhanyagolható. Megjelenésükben szélsõséges különbségek figyelhetõk meg ugyan, de legyen az 90 cm-es miniló, vagy tonnányi súlyú Shire, szokásain és belsõ szervrendszerén õsei sokkal nagyobb nyomot hagytak, mint kitenyésztõje, az ember.

Természetes körülmények között a lovak napjaik nagyobb részét, akár 14-17 órát is táplálkozással töltik. A szükséges tápanyagmennyiséget folyamatos legeléssel, idõben elhúzva veszik fel. Ennek megfelelõen gyomruk egyszerre ritkán telik meg, s mérete is úgy alakult, hogy hirtelen nagy mennyiségû táplálék befogadására nem is alkalmas, a naponta szükséges takarmánymennyiséget egyszerre befogadni nem is képes. Emellett a folyamatos táplálkozás igénye is megmaradt, nem véletlen, hogy az istállóban tartott lovakat is szinte állandó szállaláson kaphatjuk, s ha mást nem találnak, az almot szedik fel maguk alól. Manapság már ritka, hogy egy ló tápanyagigényét pusztán legeltetéssel elégíthessük ki, hiszen egyrészt munkába fogásával megnõtt táplálék igénye, másrészt haszonállattá válásával tartási körülményei is megváltoztak, s az õsei számára megszokott határtalan füves pusztaságok sem igen állnak már rendelkezésre. Mást és másképp eszik ma, mint tette azt akárcsak néhány ezer évvel ezelõtt is, ugyanakkor emésztõrendszere mit sem változott, s ezt takarmányozása során figyelembe kell vennünk.

Napi takarmányát minél több adagra elosztva, egyszerre csak viszonylag keveset adva kell biztosítanunk, hogy gyomrát hirtelen meg ne terheljük. Még az általánosan bevett napi háromszori etetés gyakorlata sem nevezhetõ ideálisnak, ennél ritkábban etetni pedig egyenesen káros. Tulajdonképpen a napi ötszöri etetés közelítené meg a lovak természetes igényeit, méghozzá a nap 24 órájában minél egyenletesebben elosztva. Sajnos ezt munkaszervezési okokból sokszor nehéz kivitelezni, ráadásul nemcsak az etetések száma, hanem napi eloszlásuk is gyakorta igazodik inkább az emberek, mint a lovak igényeihez, s így szinte mindig akad olyan hosszabb idõszak, amit céltudatosan biztosított takarmánnyal nem „fedtünk le”. Arra kell hát törekednünk, hogy az elsõ reggeli etetés és az utolsó esti adag között ne teljen el aránytalanul hosszabb idõ, mint napközben, azaz minél korábban etessünk elõször, s minél késõbben utoljára. Éjszakára pedig érdemes egy jó adag szénát biztosítani, máskülönben lovaink a takarmányozási szempontból értéktelen alom felcsipegetésével fogják üres óráikat agyonütni.

Ha föltesszük a kérdést, akárcsak egy laikusnak is, hogy „mit eszik a ló?”, szinte bizonyosan rávágja, hogy zabot, vagy esetleg még hozzáteszi, hogy szénát is. S ezt a választ máris kiegészíthetjük azzal, hogy valóban így van, de csak azért, mert ezt kapja.

A gabonamagvak ugyanis nem természetes táplálékai a lovaknak, használatukat munkába fogásuk indokolta, de csak nagy odafigyeléssel etethetõek, mert négylábú társaink emésztõrendszere nem erre fejlõdött ki, s ezen takarmányféleségek használata mindig potenciális veszélyforrást is jelent egyben.

A lovak alapvetõen legelõfüvet ennének, minden ettõl eltérõ takarmányforrás, már az emberi beavatkozás eredménye. Nem azt jelenti ez persze, hogy ne adhatnánk nekik rendkívül sokféle takarmányt, hanem azt, hogy minden egyebet annak tudatában kell etetnünk, hogy ez a természetestõl való eltérést jelenti. Szerencsére a ló emésztõrendszere sokféle táplálék elfogyasztását és feldolgozását lehetõvé teszi, s intenzív használata megköveteli a koncentráltabb takarmányok etetését is. Ezek arányára, fajtájára és mennyiségére, valamint elõkészítésükre ugyanakkor nagyon oda kell figyelnünk. Az abraktakarmányok túlzott használatával követhetjük el a legnagyobb, s legvégzetesebb hibákat. Túletetésük számos betegség kialakulásához vezethet, melyek akár végzetesek (kólika), vagy tartósan egészségkárosító, s ezáltal teljesítménycsökkentõ hatásúak (pl. savós patairha gyulladás) lehetnek. A gabonamagvakat, jobb emészthetõségük, s ezáltal tápanyagtartalmuk jobb felszívódása érdekében általában javasolható elõkészíteni (roppantás, hengerelés, durva õrlés), de csak olyan mértékig, hogy a ló azért továbbra is kénytelen legyen a szájába kerülõ falat alapos megrágására. Ha ez elmarad, a falat egyrészt kellõképpen nem itatódik át nyállal, ami problémákat okozhat, illetve a kiesõ rágási idõ akár különbözõ rossz szokások kialakulásához is vezethet (pl. karórágás, szitálás), a fellépõ unalom miatt.

Megfelelõ szoktatás és elõkészítés után a legtöbb szemestermény felhasználható lovaink abrakolására, a jó minõségû széna azonban mindenképpen szükséges része négylábú társaink étrendjének. Egyfelõl ennek elfogyasztása hosszabb idõt igényel, mint a különbözõ abrakoké, s így a lovak tovább találnak maguknak megfelelõ elfoglaltságot, másrészt a benne található rost elhagyhatatlan a bélrendszer egészséges mûködése szempontjából, hiszen a legelõfû után a rétiszéna a lovak legtermészetesebb tápláléka.

A jó emésztés biztosítása érdekében nagyon fontos tényezõ a megfelelõ takarmányozási rend kialakítása és betartása is. Lovaink az uralkodó etetési és – ha nincs önitató – itatási idõpontokat hamar megtanulják, biológiai órájukat ahhoz igazítják. Aki ebben kételkednék, menjen be az istállóba két etetés között, s zörgesse meg a zabosvödröt, majd menjen be etetési idõben is, és csak „koccintsa meg” azt. A lovak reakciójában lemérhetõ különbség önmagáért beszél. Lovaink nemcsak mentálisan, hanem fizikálisan is felkészülnek az etetésre, az emésztõnedvek elválasztása reflexszerûen is megindul az adott idõpontban. Élettani szempontból az is fontos, hogy elõbb szénát adjunk, s csak ezt követõen abrakot, mert így érhetjük el a megfelelõ emésztést, s zárhatjuk ki szinte biztosan a gyomor hirtelen megterhelésébõl fakadó veszélyeket is. Gyakori hiba ma Magyarországon (s világszerte), hogy lovaink elõbb kapják abrakjukat. Ezt nem magyarázza más, mint a lustaság és „idegesség”, hiszen mi sem egyszerûbb, mint az etetési idõben felélénkülõ lovak száját – szó szerint – az abrak gyors „kiszórásával „befogni”. Ennél „nehezebb” feladat a tömegtakarmányt idõben elõkészíteni, s a lovakat hozzászoktatni ahhoz, hogy elõször szénát kapnak. A kialakított etetési rendtõl való eltérés akár emésztési zavarokhoz is vezethet. Különösen lényegesen tényezõ ez sokat utazó sportlovak esetében. Nem véletlen, hogy közöttük olyan gyakori a versenyeken való „bekólikázás”, mely nemcsak a fokozott stresszre vezethetõ vissza. Az etetéseknek már otthon is olyan ritmusát kell kialakítani, mely a versenyeken is tartható, valamint a hosszabb szállítást követõen annak tudatában kell lovainkat megetetni, hogy gyomruk valószínûleg már igencsak kiürült, azaz semmiképpen sem abrakolással, hanem szénázással kezdjünk, s még vizet is csak ez után adjunk, mert az éhgyomorra való itatás is komoly veszélyeket rejthet magában.