"Csak a bolondok és a divatmajmok lovagolnak tarka lovon" - mondják egyesek, és Rudolf Binding is azt ajánlja Lovaglóleckék a kedvesnek című bűbájos könyvében szíve hölgyének, hogy: "Ahogy lovaglóruhád is egyszínű, úgy lovad is egyszínű legyen. Hagyd a tarka lovakat, a sokjegyű, harisnyás sárgákat a laza erkölcsű, feslett nőknek."

Ez volt az egyöntetű vélemény régen, a népnyelv pedig kétszáz esztendeje úgy tartja: a tarka lovak cigánylovak. Ebből elég! Szerencsére ez a nézet lassacskán szertefoszlik. De még Nyugat-Európában is csak néhány éve lehet ábrándozni arról, hogy egyszer tarka lovon lovagolunk anélkül, hogy emiatt szégyenkeznünk kellene - akár még versenyen is! A napjainkban egyre gyakrabban felemlegetett trakehneni "tarka csapatról" is szégyenkezve hallgattak régebben. Voltak ugyan, de…

A tarka lovak a középkortól egészen a XVIII. század végéig a nagyurak kedvenc lovai voltak. Persze nem a legfőbb uraké és hölgyeké, ők inkább a nemes pej és fekete lovak hátán örökíttették meg magukat; talán csak azért, mert az egyszínű lovakon jobban érvényesült a pompás ruhájuk… Vagy talán azért, hogy megmutassák az utókornak, ők annyira nemesek, hogy csakis nemes lóra ülhetnek (bár ünnepekkor, a helyi eseményeken a feltűnőbb tarkákat választották). A nemes lovak legtöbbje pedig egyszínű volt, nem pedig foltokkal tarkított.
Pedig eközben az úgynevezett "felsőbb osztály" évszázadokon keresztül mégiscsak előnyben részesítette a tarka lovakat - olyannyira, hogy általában fontosabb volt a ló színe, mint a testfelépítése. A lényeg csak az volt, hogy minél feltűnőbb legyen.
Amerikában viszont mindeközben egészen más volt a helyzet. Az őslakos indiánok hamar rájöttek arra, micsoda értéket jelentenek a spanyol hódítók lovainak elvadult leszármazottai. A félvad ménesekben pedig szabadon keveredhettek a lovak - és születtek a musztángok között gyönyörű tarka lovak is, amelyeket az indiánok különösen nagyra becsültek.

Tarka amerikaiak

Az appaloosák voltak Amerika első szisztematikusan tenyésztett tarka lovai. Ezek az állatok a Nez Percé indiánok lovai voltak, akik szigorúan ügyeltek a minőségre. A pintók szintén a musztángoktól származnak, de méneskönyvük csak 1956 óta létezik. Az állomány (szinte) tisztán színtenyészetnek tekinthető. Ez abból is látszik, hogy nem csupán többféle mintázat (overo, tobiano, tovero) létezik, hanem különböző típusaik is vannak, öt kategória a pónitól a hunter típusig.
A rossz nyelvek azt mondják a pintókról: fő, hogy tarka legyen - valamelyik kategóriába minden tarka beleillik! Ennyire azért mégsem egyszerű, hiszen az egyes típusok pontosan meghatározottak, és a pinto méneskönyvbe csak azokat a tarkákat veszik fel, amelyek megfelelnek a küllemi követelményeknek.
Hasonló a helyzet a paint lovakkal, a quarter horse tarka rokonaival. Persze csak hasonló, hiszen ritkán, de előfordul köztük egyszínű paint is, amelyik tarka paint szülőktől származik. Ezeket is felveszik a paint méneskönyvbe, mert a tarka színváltozat génjeit magukban hordozzák. Eredetileg ők is quarter horse-ok voltak, de nem kívánatosaknak minősültek a quarterek méneskönyvében. Így nem árt utánanézni egy egyszínű quarter horse esetén annak sem, hogy véletlenül nem egy rejtett paint horse-ról van-e szó - ugyanis ez nem mindig látszik…
A többi amerikai fajtánál a tarka szín nem feltétel, de ugyanolyan színnek minősül, mint bármely másik. Nem növeli a ló értékét, de nem is csökkenti a minőségét vagy az árát. Így lehet például tarka amerikai saddlebred horse, amelynél a látványos mozgást a tarka szín még jobban felerősíti. Egy tarka saddler gyors rack közben olyan, mint egy színes forgószél!
A dél-amerikai "többgangos" fajták között is gyakran bukkannak fel tarkák. A tenyésztők és a lovasok még mindig az egyszínű paso finokat részesítik előnyben, de egyre nagyobb az érdeklődés a tarkák iránt.
A criolloknál, amelyeket gyakorlatilag csak munkalónak tenyésztettek, a szín alapvetően semmiféle szerepet nem játszott. Bőségesen akadnak közöttük tarkák, de ez leginkább a véletlen műve.

Európai színtenyészetek

Az egyik legfiatalabb színtenyészet a lewitzi tarka. Hazája, Lewitz az egykori NDK területén fekszik. Az ottani állami termelőszövetkezet vezetője, Ulrich Scharfenroth vásárolt egyszer két póni csődört azért, hogy az alkalmazottak gyerekei lovagolhassanak rajtuk. Velük kezdte meg a tenyésztést.
1992-ben Paul Schockemöhle az állomány jó részét megvásárolta, és a tenyésztést azóta kibővítve folytatja. A fajta még nem eléggé egyöntetű, de ez ilyen fiatal fajta esetén nem is várható el. A lewitzi tarka nem nagytestű hátasló fajta, hanem egy lovaglópóni, főként a fiatalabb korosztály számára.
A pintók is egyre nagyobb számban vannak jelen Európában. Eredetileg az amerikai musztángok tarka utódait nevezték pintónak; időközben azonban minden bekerülhetett a pinto méneskönyvbe, ami tarka és megfelel a küllemi előírásoknak. Előfeltétel, hogy a tarka ló a pinto öt kategóriájának valamelyikébe (póni-, saddle-, stock-, pleasure- vagy hunter-típus) illő legyen. A típusok sokasága a fiatal színtenyészetek ismertetőjegye, hiszen több figyelmet fordítanak a színre, mint a fajta egyöntetűségére.
Ezzel szemben megszilárdult fajtának tekinthető a knapstrupper; a fajta ugyanis majdnem kétszáz éves múltra tekint vissza és változatos tenyésztői munka áll mögötte. Kialakításakor a színes pettyek megtartásához szinte minden lovat kereszteztek, amelyik tigristarka volt. Ez persze ahhoz vezetett, hogy rövid időn belül a fajta "csak tigristarka" lett. Az utóbbi évtizedekben azonban sikeresen fáradoztak a fajta minőségének javításán, így manapság találunk a knapstrupper fajtán belül az eredeti típusból, de vannak kiváló minőségű, modern sportló-típusú, csinosan "pettyezett" egyedek is.
A tinkerek is egyre divatosabbak manapság. A tarka cigánylovak erősek és rendíthetetlen a nyugalmuk. Mivel több mint száz éven át csak a tarka színre és a megbízhatóságra tenyésztették őket, ez nem is csoda. Őseik között találhatóak nemes, fajtatiszta tarka egyedek is, amelyek a színük miatt nem kerülhettek be saját fajtájuk méneskönyvébe, és az utazók ezért olcsón megvásárolhatták őket. Az angol és az ír tinkerek vagyis (üstfoltozók) szívesen tartottak ilyen lovakat, és lóállományuk minőségének javítására használták őket. Így alakult ki lassan a tinker "póni", amelyik nem is igazán fajta, hanem inkább egy használati típus nevének tekinthető.

"A színen nem lehet lovagolni"

Ez nagyon is igaz! Aki szereti a tarka lovakat, annak nincs könnyű dolga, amikor fajtát választ, hiszen a tarkaság még nem jelenti azt, hogy egy ló jó is. Ezért nagyon fontos, hogy a vásárlás előtt próbáljuk meg "szín nélkül" magunk elé képzelni a kiszemelt lovat. Szinte hihetetlen, hogy egy szép vagy egy előnytelen színezettség mennyit tud emelni vagy rontani a lóról alkotott összbenyomáson. Gondoljunk csak a csókaszemre, mennyire más arckifejezést kölcsönözhet egy lónak. Vagy egy sötét foltra a szem környékén, amely néha egész ördögivé varázsolhatja egy ló tekintetét, amely persze semmilyen összefüggésben sincs a ló valódi természetével.
Tarka lovat vásárolni kétségtelenül nehezebb feladat, mint egyszínűt, hiszen több fantáziára van szükség ahhoz, hogy észrevegyük, mi is rejtőzik a szín alatt.
Évtizedeken keresztül élt Nyugat-Európában is az a nézet, hogy tarka lovon "ciki" lovagolni. Ez szerencsére ma már nem igaz. Még az élvonalbeli sportban is látunk tarkákat, pedig néhány díjlovagló bírót is meg tud téveszteni a végtagok szabálytalan rajzolata, mert nem lehet eldönteni, hogy a ló szabályosan lép-e vagy sem…
És még egy dolog, amit nem árt tudni, mielőtt tarka lovat szeretnénk venni: külön öröm a feketetarka lovak tulajdonosainak, hogy egyszerre kell egy fekete és egy szürke lovat tisztán tartaniuk… Akinek pedig voltak valaha ilyen színű lovai, az tudja, hogy ez tényleg nem könnyű feladat - ez azonban a tarka lovak kedvelőinél mégsem lehet akadálya egy igazán szép ló megvásárlásának!