Az ugrásváltás olyan feladat, amely nagyon magas követelmény elé állít lovat és lovast egyaránt. A gyakorlat sikeréhez mindkettejüknek számos feltételnek kell megfelelnie. Minél nehezebb egy gyakorlat, annál fontosabb, hogy a tapasztalatlan lovas jól kiképzett lovon élje át az első tapasztalatokat. Itt olyan nagy gyakorlattal rendelkező lovasokra gondolok, akik már képesek egyensúlyban és kéztől függetlenül ülni, valamint segítségeiket teljesen biztosan, ütemben és célzottan adják.
A kezdetektől hangsúlyoznunk kell, hogy – különösen az ilyen igényes gyakorlatoknál – legyen a lovas mindig kellő tekintettel a ló egyéniségére. Természetesen vannak bizonyos alapszabályok, melyek az ugrásváltás tanításának módszereiről szólnak, de sok út vezet Rómába, és a tapasztalt kiképző feladata, hogy lova számára a legjobb utat találja meg.
A lóval szemben támasztott követelmények következtében a hátasnak kevés szabadsága van: mivel a díjlovaglásban elfogadott ugrásváltást rendszerint összeszedett vágtában lovagolják, a lónak már elegendő hordozóerőt kell képviselnie ahhoz, hogy összeszedett vágtában szorgalmasan és átengedően, tiszta lábsorrenddel vágtázzon és eközben hordja magát. Ezen túlmenően képesnek kell lennie az egyszerű ugrásváltásra és az ellenvágtára, valamint az is fontos, hogy a lovas vágtában mindkét kézen egyaránt jól tudja az iramváltoztatásokat végrehajtani. Csak ekkor van értelme elkezdeni az ugrásváltás tanítását.
A tökéletesen végrehajtott gyakorlat a következőképpen néz ki: a ló összeszedetten vágtázik, hátulsó lábaival jól a súlypontja alá lép. Az előrehaladást az átugrás pillanatában is megtartja. A ló megakadás nélkül, folyamatosan és elengedetten ugrik át a lebegési szakaszban, lábait a levegőben úgymond „átrendezi”. A ló eközben egyenes marad, jól hajlított konccal és előrenyúló elülső lábakkal energikusan és kifejezően ugrik előre; az elengedettség és a felfelé irányuló mozgás megmarad.
Mivel az ugrásváltás a másodperc tört része alatt zajlik le, a lovasnak kevés ideje van a segítségek – átülés, átállítás, kiengedés – koordinálására. Ezek egyike vagy másika kezdetben legtöbbször túlzott mértékben vagy túl kevéssé történik meg, ami irritálja a lovat, és ezáltal az ugrásváltás nem sikerül. Ennek megakadályozására a lovasnak – a lábsorrendet figyelemmel kísérve – a leendő külső csizmára kell koncentrálnia, és azt az átülés pillanatában körülbelül tenyérnyire a heveder mögé kell tennie. Ezzel egy időben az új belső oldalon ülepével nyomást kell gyakorolnia a ló hátára. Ezzel az új belső csizma automatikusan elfoglalja új helyét a hevederen éppúgy, mint az új belső, állítást adó kéz. Jó gyakorlat ehhez, ha a lovat már jóval az ugrásváltás tanításának megkezdése előtt a külső csizma nyomására lépésből beugratjuk vágtába.
Mielőtt azonban a ló az itt leírt mintaszerű ugrásváltást végrehajtja, a lovasnak meg kell próbálnia megtalálni az oda vezető legjobb kiképzési utat. Az egyik ló elsiet és hevessé válik, a másik inkább flegma, a következőnek csodálatos természetes egyensúlya van és alig inog meg, míg megint másoknak intenzív edzés eredményeként kell megerősödniük egyensúlyukban. Tulajdonképpen a ló ezen természetes adottságai mutatják meg a kiképzés helyes útját. Azonban bármelyik utat is választjuk, fontos, hogy a ló megtanuljon várni a lovas segítségeire, és ne azokat megelőzve cselekedjen. Sok lónak például nem esik nehezére, hogy pont azon a helyen hajtsa végre az ugrásváltást, ahol korábban az egyszerű ugrásváltást gyakorolta. Mintegy „emlékszik” rá, hogy azon a helyen kezet váltott. Ez egyébként gyakran egy váltópont a lovardában – a lovasnak meg kell éreznie, hogy a hátulsó lábak a váltás során ezen a ponton nem térnek-e el túlzottan, és ezenkívül azt is tudnia kell, hogy a ló a váltás közben mindig ugyanazon a helyen nem válik-e túl hevessé és nem rohan-e bele a feladatba. Más lovak számára kedvezőbb, ha az ugrásváltás már eleve egyenes vonalon tanulják – sok kiképző úgy hiszi, ennek az lenne az előnye, hogy a ló később a sorozatoknál kevésbé fog oldalra kitérni.
A gyakorlat azt igazolja, hogy a merevebb oldalról váltsunk a könnyebb oldal felé, mert ez kényelmesebb a ló számára. Az ugrásváltást egyébként szokás szerint először helyes kézen vágtázva hajtjuk végre ellenvágtába, ami az elsiető lovaknak jót tesz, hiszen a lambrin irányába ugranak át. Ha ez a változat jól sikerül, egy átváltásból, egyenes vonalon vagy féloldalazásból is végrehajthatjuk az ugrásváltást ellenvágtából a helyes kézre a hosszú fal fennmaradó egyenes részén. Azoknak a lovaknak, amelyeknek inkább nehezükre esik az ugrásváltás, egy másik gyakorlattal is a kedvére lehet tenni: nagykörön ellenvágtában lovagolunk – ez nagyon megerőltető a ló számára, mivel belső hátulsó lábának a hosszabb, külső vonalon kell haladnia. Ha aztán a nagykör zárt oldalán adjuk az átugrató segítséget, sok ló szinte megkönnyebbül, hogy végre átugorhat. A kiképzésben előrehaladott lovakkal, amelyek már biztosan hajtják végre az ugrásváltást, és eközben alig billennek meg, ugyanezt a gyakorlatot kígyóvonalban is lovagolhatjuk: vagy két ugrásváltást egy egyszerű kígyóvonalon belül a hosszúfal mentén, vagy az egész lovardában lovagolt kígyóvonalon belül a mindenkori váltóponton a középvonal mentén. Ennek feltétele, hogy a ló önmagában egyenes maradjon, és ne a lovas „rántsa át” az új kézre.
Az ugrólovak más követelményekkel állnak szemben
Az ugrólovas számára elengedhetetlen az ugrásváltás, akármilyen pályáról legyen is szó. Az ugrólóval szemben támasztott követelmények azonban jelentős mértékben eltérnek a díjlovaséitól, mondja Karsten Huck.
Alapjában véve az ugrólónak is ugyanúgy kellene végrehajtania az ugrásváltást, mint egy díjlónak: vagyis folyamatosan és elengedetten, egyenesre igazítva és jól felismerhető előre irányuló tendenciával kellene átugrania. Amíg azonban a díjlovasok a lehető legmagasabb pontszám elérése érdekében a tökéletességre törekednek, addig az ugrólovas számára az ugrásváltás sokkal inkább eszköz egy cél eléréséhez:
A lónak helyes lábon vágtázva kell a fordulatokat megtennie, mivel egyrészt így jobb az egyensúlya, másrészt pedig a fordulat után jobban rá lehet lovagolni a következő akadályra és így az akadályt is kiegyensúlyozottabban ugorja meg. Továbbá a segítségadásra végrehajtott ugrásváltásnak megvan az az előnye, hogy a lovas azonnal és kizárólag az előtte álló ugrásra tud koncentrálni.
Számunkra tehát alapvetően a kimondottan gyakorlatias tényezők fontosak: olyan lovat akarunk lovagolni, amely annyira egyensúlyban van, hogy a lovas segítségadására átugrik a másik kézre. A segítségadásnak a díjlovaglásban leírtakkal kellene megegyeznie – hogy ez még sincs így, azt egy ugró versenyszám alatt, de már a melegítőben is könnyen megfigyelhetjük. Így nagyon gyakran látjuk, hogy a lovat igen erősen állítják át (szinte áthúzzák a fejét), amit segítségadásként értelmeznek. Az is igaz azonban, hogy ezt a „segítségadást” is gyakran követi eredményes ugrásváltás.
Természetesen az ugrólovasok is egy jó, egyenes vonalon végrehajtott ugrásváltásról álmodoznak, amikor a ló nem a kéz ellen ugrik és el sem siet, egyensúlyát és ütemét megtartja. Míg azonban a díjlovaglásban majd minden ugrásváltás összeszedett iramban történik, az ugrólovasok kissé szabadabb iramban lovagolják azt. Ez kissé meg is könnyíti a helyzetet, mivel főleg a fiatalabb lovaknak könnyebb az ugrásváltás, ha nincsenek úgy összeszedve. Biztos egyet fog velem érteni mindenki, aki ezt többször gyakorolta. Az ugrásváltást nem kell feltétlenül egyenes vonalon lovagolnunk, egy fordulat elején is végrehajthatjuk, éppen ott, ahol lovunkat erősebben át tudjuk állítani. Ha az ugróló késik a hátuljával, az a lovasnak még nem okoz nagyobb problémát. A lényeg, hogy a ló átugorjon, és ne vágtázzon keresztben, mert akkor nagyon nehéz a lovat gyakran erős segítségekkel is rávenni arra, hogy hátul is átugorjon. Azok a lovak, amelyek a fordulóban gyakran vágtáznak keresztben, saját maguk és lovasuk dolgát is megnehezítik: nincsenek megfelelő egyensúlyban ahhoz, hogy a következő ugrást optimális feltételekkel vegyék, emellett megosztják a lovas figyelmét a keresztben való vágtázás és a következő ugrás között. A fentiekből adódik, hogy az ugrólónál az ugrásváltás tanításához és gyakorlásához kissé másként közelítünk, mint a díjlovasok. Alapvető feltétel a lovassal szemben, hogy érezze, hogy a ló egyensúlyban vágtázik-e mindkét kézen. A mai tenyészetekből származó lovak némelyike már nagyon korán alkalmasnak tűnik erre (szinte felkínálja a lehetőséget), így az én megítélésem szerint semmi sem szól az ellen, hogy akár már egy négyéves lóval is megpróbáljuk az ugrásváltást. Én személy szerint a kiképzés során nem a tankönyvek ajánlásai alapján dolgozom, hanem megpróbálok ráhangolódni az adott lóra. Míg a díjlovaglásban az ugrásváltást belátható okokból nem egy rúd vagy egy cavaletti fölött gyakorolják (mert ezáltal a ló gyakran magas farral hajtja végre a gyakorlatot), addig ugyanezek a segédeszközök az ugróló kiképzésében nagyon jól beváltak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
