A víz mint tápanyag

Egy lónak 100 testsúly-kilogrammonként átlagosan 5-10 liter vízre van szüksége, testi megerőltetés esetén még többre. Egy keményen dolgozó nagyló naponta minden további nélkül akár 50 liter vizet is elfogyaszthat. Ez pedig egyértelművé teszi, miért is mondjuk: mindig legyen friss ivóvíz a lovak előtt.
Természetesen egy lágyan folyó, kristálytiszta és semmiféle vegyszerrel nem szennyezett patak lenne az ideális - de kinek van ilyenje manapság? Eltekintve attól, hogy mifelénk a patakparton nyüzsögnek a különféle csípős rovarok, amelyek rettenetesen képesek gyötörni a lovakat (is), nem is lehet feltétlenül megbízni a patakokban sem - hacsak nem éppen röviddel azelőtt eredtek. Néhány évvel ezelőtt egy németországi lóklinikán több olyan lovat kezeltek, amelyek hosszabb időn át egy ólommal szennyezett patak vizét itták. Bármilyen biztos ösztönűek is egyébként a lovak, ebben az esetben csődöt mondtak az ösztöneik, és súlyosan megbetegedtek.
Az állóvizeknek nagyon nagy kiterjedésűnek kell lenniük, hogy lóitatónak alkalmasan legyenek, mert minden kisebb állóvíz hamar elalgásodik, és ugyanolyan gyorsan elfoglalják mindenféle állatnak a lárvái, amelyeket aztán a lovak a vízzel magukhoz vesznek, ez pedig súlyos egészségi károkat is okozhat a lovakban.
Az istállóban tartott lovaknak amúgy sem áll sem patak, sem tó a rendelkezésére, és meg kell elégedniük azzal, amit az emberek  nyújtanak nekik.

A legpraktikusabbak az ember számára az önitatók - a lovaknak azonban nem mindig azok. Nagyon sok függ ugyanis a modelltől. Nem túl célszerűek a "klasszikus" önitatók, amelyeknél a lónak erősen meg kell nyomnia a kart illetve nyelvet, míg víz gyűlik a kis medencébe. Egyrészt az orral való nyomás a ló számára biztosan nem kellemes, és ehhez jön még a hangosan bugyogó zaj is. Ezen kívül a lovak ezekből az itatókból soha nem tudnak nagy kortyokban inni, ahogy pedig szeretnének. Parányiakat kortyolhatnak, mert néhány korty után a kis medence kiürül.
Akkor már jobbak azok az önitatók, amelyek alulról maguktól megtelnek, amint egy bizonyos szint alá süllyed a víz. A lónak nem kell mechanikus hatást gyakorolnia rájuk, hogy vízhez jusson, hanem a víz - szinte, mint a természetben - állandóan a rendelkezésére áll. Annak, hogy az önitatókat rendszeresen tisztítani és ellenőrizni kell, magától értetődőnek kell lennie. Ez főleg télen fontos, ha nincs fűthető itatónk.
Ebben az esetben le kell állítani a normál önitatót, és vödörből kell itatnunk. A legelőn beváltak a kiszolgált zománcozott fürdőkádak, mert van dugós lefolyójuk, vagyis le lehet engedni a piszkos vizet, és kitisztítani a kádat. De vigyázat: a dugót jól kell biztosítani! Ha kevés a víz a kádban, az unatkozó vagy frusztrált lovak játszani kezdenek vele, és kihúzzák - aztán pedig egy csepp víz sem marad a kádban.
Ha csak egy-két lovat kell itatnunk belőle, akkor nagyon jól megfelel egy malteros kád a Tüzépről, amelyet szükség esetén két-három nehéz kővel lehet stabilizálni, hogy a lovak ne "szállítsák el". Ahogy a habarcsos vödrök, amelyeket mindenhol olcsón lehet kapni, ezek is szinte törhetetlenek. De ennek is megvan a hátránya: az anyaguk, amely néhány lónál allergiát vált ki. Ilyenkor vissza kell nyúlni a drága zománcos vödrökhöz, amelyeket azonban nem szabad az istállóban hagyni, mert a zománc letöredezhet, és akkor az is mérgező.

Segítség - a lovam nem issza ezt a vizet!

A lovak között is vannak finnyásak, amelyek csak a saját vizüket akarják meginni, és az idegen ivóedényeket egyszerűen elutasítják. Ez a lótulajdonosnak, akinek nem elég erősek az idegei, gondot jelenthet. A lovak ugyanis többnyire mégis isznak - csak éppen akkor nem, amikor odanézünk. Egy-két napot nedvesített táplálékkal (meglocsolt széna, felpuhított répaszeletek, kásásra lágyított macs) is áthidalhatunk, akkor aztán többnyire már iszik a ló.
Egy új legelőn a lovak gyakran nem isszák meg a csodálatosan frissnek tűnő vizet a kádból, mert esetleg klórt tartalmaz (mi emberek nem is érezzük a szagát, a lovak azonban annál inkább). Ilyenkor csak az segít, ha a vizet legalább egy napig állni hagyjuk, akkor elszáll a klór. Ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha a víz árnyékban áll, és tekintélyes mennyiséggel rendelkezünk belőle, vagyis körülbelül egy kőműveskádnyival - egy kis vödörben a víz hamar állott lesz.
Azokat a lovakat, amelyek félnek a klasszikus önitatótól, egy kis trükkel könnyen becsaphatjuk: a víz színére egy almát teszünk, amely nem fér be teljesen a ló szájába. Ekkor aztán bele kell harapnia, és közben megállapítja, hogy először is a zaj nem is olyan rossz, hanem almaíze van, másodszor pedig még vizet is ad. Ez legtöbbször működik. Ha ugyanakkor tudjuk, hogy a lovunk olyan érzékeny, hogy nem is érinti az ismeretlen vizet, a hosszabb lovaglásokra, amikor rá vagyunk utalva, vigyünk magunkkal egy kaniszter "saját" vizet, vagy előre raktározzuk el valahol. Az igazi "mimózáknak" még saját vödröt is vihetünk magunkkal hazulról. Az ilyen lovak azonban útközben gyakran minden további nélkül isznak egy pocsolyából is... Amennyiben a pocsolya nem éppen egy olyan mezei úton van, amelyen folyamatosan traktorok közlekednek, nyugodtan meg is engedhetjük neki.

A víz mint gyógy- és ápolószer

A XIX. században megjelent egy könyv bizonyos Peter Spohr nevű katona tollából "A lovak láb- és patapanaszairól" címmel. Spohr úr nem bízott az allopátiában, különösen az olyan obskurus dolgokban, mint az antibiotikumok és bedörzsölések, és mindent, de mindent vízzel gyógyított. Még ha meg is gondoljuk, hogy abban az időben a víz valószínűleg még jobb minőségű volt, és hogy Spohr úrnak biztosan dolgozott néhány istállófiú a keze alá, az eredmény kétséges lehetett, hiszen a lógyógyászat az utóbbi évszázadban hatalmas fejlődésen ment keresztül.
Néhány dolog azonban, amelyet Spohr leír, még ma is érvényes. Így például a pata hűtése patairha-gyulladás esetén (amikor azonban véleményével szemben néhány nagyon is segítő gyógyszert is kellene szedni...), vagy a nedves borogatások, amelyeknek például bénulások stb. esetén szintén van létjogosultságuk ma is, és a könyvben olyan részletességgel írja le őket, hogy nagyon is sokat tanulhatunk belőle. A víz gyógyszerként nagy szerepet játszik a megelőzésben is. A túlterhelt lábak vízzel öntözve gyorsabban pihenik ki magukat, amikor azonban semmiképpen sem kell éles sugarat tartani a lábra - már a hideg víz locsolása is stimulálóan hat. A nedves hideg és meleg borogatás váltogatása segít a vérkeringés zavarainál. A meleg nedves borogatás segít, hogy a fekélyek gyorsabban felszakadjanak stb. - mindezek a házi patika orvosságai, amit a régiek még tudtak, és amelyek még ma is érvényesek. A ló napi ápolásában a víznek megvan a szilárd, megdönthetetlen szerepe. A lovaglás után lelocsoljuk a lábakat (l. fent), a nyereghelyet meleg vízzel mossuk le, így szabadítjuk meg a verítéktől.
Sajnos nem maradt fenn az a szokás, hogy minden nagyobb istállóban építsenek egy "tavacskát", pocsolyát. Pedig a lovak számára nincs pihentetőbb, mint hogy a munka után ebben hűtsék le a lábukat. Az egészen játékos állatok bele is merülnek, ha nem ülünk rajtuk és elég hosszú vezetőszáron tartjuk vagy egészen szabadon engedjük őket. Bámulatos, milyen vidáman pancsol benne egy addig teljesen kimerültnek tűnő ló is.
Egy ilyen "dagonyázó helyet" nem nehéz kialakítani: a talajt enyhe lejtéssel ki kell ásni, esetleg megerősíteni, és a gödröt feltölteni vízzel. Sok esetben már a lovarda tetejéről lefolyó víz is elég, amelyet az esőcsatornán át a gödörbe vezethetünk. Emellett nem foglal el sok helyet a lovarda mellett, a lovaknak azonban kitűnő pihenési lehetőséget nyújt. A rendszeres pataápoláshoz hozzátartozik a paták alapos lelocsolása vagy akár fürdetése. És időnként egy-egy teljes fürdés egy lónak sem árt. Ennél semmiképpen sem kell a kádra gondolni, hanem a ló megmosására.
A sampon ilyenkor többnyire teljesen felesleges, sőt, inkább árt a bőr pH-értékének. A nagyon bő, langyos víz is lemossa a verítéket és a tél után felesleges bőrzsírt. A pórusok ismét szabaddá válnak, szabadabban lélegeznek, és jobban meg tudják szabadítani a szervezetet a mérgező anyagoktól. A rendszeres langyos vizes lemosás ráadásul még lazítóan is hat.

Segítség: pocsolya!

A legtöbb ló egyáltalán nem fél bemenni egy tóba, de sokuk retteg a pocsolyáktól. Hogy ez miért van így? Egy tó esetében a dolog világos: a vízfelszín jelzi a lónak, hogy itt víz jön. Beleteszi az egyik lábát, és lassan tovább tud tapogatózni. Ez átlátható a számára.
A pocsolya azonban nem: ez a - különben száraz - tájon mély, sötét lyuknak tűnik nekik. A mély, sötét lyukak pedig veszélyesek: vagy megkerüli őket az ember (azaz a ló...), vagy szükség esetén átugorja. Belelépni halálos lehet - így gondolkodnak a lovak, és nem szabad őket megbüntetni ezért. Kissé furának hathat, amikor a lovas a pocsolya közepén áll, vagy beleugrat, hogy a lovát meggyőzze - de gyakran segít. Néha egy arra járó ló is segít, csak szisztematikusan gyakorolni kell a pocsolyában járást. Erőszakkal nem lehet meggyőzni egyetlen lovat sem arról, hogy a pocsolyák ártalmatlanok - ha belekényszerítjük, egy pocsolya láttán soha nem lesz megbízható, ha egyszer engedünk a nyomáson.

Lovakkal fürödni vagy úszni

A lovak természettől fogva tudnak úszni. Amit azonban nem tudnak, az az, hogy lovassal a hátukon ússzanak. Ilyenkor elmerülnek, mert nem tudják megőrizni az egyensúlyukat a vízben. Aki tehát lóval akar úszni, vagy mellette menjen be a mély vízbe, vagy azonnal csússzon le a (magától értetődően nem felnyergelt) hátáról, amint elkezd úszni. A sörényében megkapaszkodhatunk, és irányíthatjuk úgy, hogy a magunk oldalán óvatosan húzzuk a szárnál fogva, és egy kis vizet fröcskölünk a nyakára, amikor fordulnia kell.
Nagyon egyszerűnek hangzik, de kezdetben inkább egy másik, megbízható ló és lovas társaságában gyakoroljunk, hogy se mi, se a lovunk ne essen pánikba.

A víz oly fontos…

A víznek, legyen az ivóvíz vagy a ló mosására szolgáló víz, legalább akkora figyelmet kell szentelni, mint az ételnek. Az ivóvíznek tisztának, a mosásra valónak megfelelő minőségűnek kell lennie, de az sem mindegy, hogy úsztatni milyen minőségű természetes vízbe engedjük be a lovainkat. Sajnos a víz sokféle betegséget is terjeszthet - elég csak az egyes élősködők lárváira, vagy pl. a ma egyre gyakoribb nehézfém-szennyezésekre gondolnunk.
A víz azonban, ha jó minőségű, "életelixír" - jelentőségét sohasem szabad lebecsülni.